PIZDEC

GALILEI

Galilei volt a megoldás. Galilei fedezte föl, mire van szükségünk. Kissé hallgatag fickó volt, mintha folyton töprengett volna valamin. Csak szesszióban ment az egyetemre, mégis csupa jó jegyei voltak. Ő fedezte föl a Szent Grált. És még egy csomó mindent. A szesszió idejére külön kábítószert kotyvasztott magának. Ettől aztán egészen különös ereje volt, nem kellett aludnia, mindent, amit olvasott, rögtön megjegyzett, igaz, később minden kitörlődött az agyából.
Mindenfélével kísérletezett. Különféle anyagokat és gyógyszereket kevert össze. És meg is találta a boldogság elixírjét. Vizsgád van? – vedd be ezt az anyagot, fáradt vagy?, energiára volna szükséged? – Galilei megmondja, mit kell használnod. Ő maga is kipróbálta szinte valamennyi kotyvalékát. A haveroknak ingyen, vagy vételáron adta a cuccot, másoknak pénzért, egyeseket pedig kísérleti nyulaknak használt. Dugd föl ezt a seggedbe, lássuk, milyen hatása lesz. Vagy lődd be emezt. Vagy szívd el amazt. Az az igazság, hogy soha nem volt túl nagy a kockázat. Egy narkós számára. Galilei tudta a mértéket, a mennyiséget is pontosan kiszámította, sőt, hatásleírást is mellékelt a cucchoz.
Néha hónapokig ki sem mozdult a lakásból. Ha meglátogattad, már az ajtóban mellbevágott a különféle gyógyszerek és anyagok bűze. Néha épp munka közben nyitottunk rá, máskor fölakadt szemmel hevert a fotelben. Mikor meglátott, bevett valami kijózanító szérumot, amitől rögtön vidám és beszédes lett.
Aztán – mint megannyi tradicionalista – elszívtunk egy jointot. A régi szép idők emlékére. Röhögtünk, filmet néztünk stb. Galilei azon volt, hogy föltalálja azt az anyagot, amelyik egész életére vidámmá, optimistává, energiától duzzadóvá teszi az embert. Viccelt persze, de azt hiszem, hogy miközben az ilyen-olyan porokkal kísérletezett, tényleg erre gondolhatott, ez lehetett lázálmai alaptémája.
A karján, a lábán, a nyelve alatt – mindenütt agyon voltak lyuggatva a vérerek. Az utóbbi időben nagyon lefogyott. Nem kizárt, hogy a tüdeje is tönkrement a sok kísérletezésben. Hogy a gyomráról ne is beszéljek. Enni egyszerűen elfelejtett. Mikor úgy érezte, hogy gyengébb a megszokottnál, betett egy pasztillát a nyelve alá, öt perc múlva pedig ő volt a legboldogabb ember a világon.
Valami Speedtabletta-szerűséget is csinált, koncertek előtt mindig ilyesmivel lepett meg bennünket. Én persze röhögtem a dolgon, mert a Speed oroszul AIDS-et jelent. De az tény, hogy Galilei tablettája megtette a hatását. Ugráltunk és rohangáltunk, mint a hülyék, tényleg jól éreztük magunkat. Fejjel rohantunk a falnak a nagy örömtől, záróra előtt mindig mi voltunk az utolsó vendégek. Utána viszont halál. Néhány napig ki voltunk nyiffanva, mozdulni sem volt erőnk.
Első alkalommal, mikor Galilei anyagát használtam, úgy viselkedtem, mint valami ártatlan gyerek. Egy Skorpió nevű lány vett rá a dologra, hogy korrumpáljon. De az tény, hogy nagyon jól éreztem magam, napokig egymásba voltunk gabalyodva. Mindenféle hülyeséget összehordtunk, Skorpió egy szappanoperára való élettörténetet mesélt el magáról. Órákon át sétáltunk a parkban, aztán közölte a lány, hogy mennie kell, mert lekési az utolsó buszt is. Átöleltem, és kezdődött minden elölről. Később bevallotta, hogy csak azért adta az anyagot, hogy fölizgasson. Anélkül is fölizgultam volna, mondtam neki. Öt vagy hat évvel volt idősebb nálam. De ha már annyira jó volt az anyag, továbbra is szorgalmasan szállította.
Egy igazi baszógép volt ez a Skorpió. Száz százalékig picsa. Egyetlen hatalmas picsa. Mikor vele dugtál, érezned kellett, hogy a pináján kívül semmi nem létezik számára. Nem is te dugtad őt, hanem ő téged. Egyik kezével tablettát dugott a szádba, a másikkal már a nadrágodban matatott. Valósággal úsztam hatalmas csöcsei között, mikor felizgult, úgy viselkedett, mint egy kerge marha. Ha pinára volt szükséged – Skorpió volt a legtökéletesebb pina. Szép, emancipált, kissé lökött nőszemély. Egy alkalommal a kocsmában szopott le. Nem akartam elhinni. Nem látott bennünket senki, de bármelyik pillanatban ránk nyithattak volna. Emlékszem, első alkalommal azt akarta, hogy egy garázs előtt basszam meg. Rövid szoknya volt rajta, lehúztam a bugyiját, de mielőtt elkezdhettem volna a melót, mindig ránk világított egy-egy autó reflektora. Mérgemben szinte megbolondultam.
Aztán egyszer csak eltűnt. Egy év múlva találkoztunk ismét, azt mondta, hogy Ciprusra megy banánt szedni. És kedvesen mosolygott. Mintha ő is Scrof fogalmazásából lépett volna elő – az MK-beli és a romániai nők egyaránt banánt szedni mennek. Volt még egy nőm, aki végül egy arab fickó banánját hámozgatta. Kérdés: kik basszák a nőinket? Jó volna már egy kicsit nekünk is megvilágosodni, ha kevesebb volna a házastársi erőszak, talán nem hagynák magukat elcsábítani a nőink. Asszonyaink sokkal emancipáltabbak nálunk. Nem mi basszuk őket, hanem ők minket. Ők védenek meg bennünket, aztán eldobnak, mint valami használt tampont, vagy mint egy tönkrebaszott vibrátort. Mára már felmosórongy lett a férfiből, vénasszonyként vajákol és pletykál, egész nap szappanoperát néz, a férfi lett a kurva, a nő pedig politizál. Lassan már férfi nélkül is egész szépen ellesznek. És nekik lesz igazuk. A hülye férfi pedig elmehet a büdös francba.
Guminő, az lett mára a férfiból. Hogy őszinte legyek, szerintem mindig is az volt. Mindig úgy éreztem, hogy a szexben én vagyok az alárendelt fél, sőt, néha erőszakos nemi közösülés áldozata is voltam. Még a fantazmagóriáimban sem voltam soha erőszaktevő. Könnyű fölmetszeni egy férfi hasát. De egy nőt megerőszakolni szinte lehetetlen, ehhez minimum vadállatnak kell lenni, de a férfi még az állatnál is alávalóbb… Csak a hullaházban lehet egy nőt megerőszakolni, illetve… nem is tudom… tény, hogy a férfinek kampec, soha nem fog tudni rendesen megbaszni egy nőt. Már régóta tehetetlen, félénk buzi lett belőlünk. Már a Viagrát is a nők fedezik fel, mindenféle gyógyírral kenegetik a faszunkat, hogy el ne hervadjon. Egyébre nincs szükségük belőlünk. És ez így is van rendjén. Szó nem érheti emiatt a házuk elejét. Mi vagyunk a kurvák, nem ők. Sőt, nem is kurvák, hanem csak vibrátorok, bár még egy vibrátor is kellemesebb partner nálunk, nem izzad, nem bűzlik, nem fertőzi meg a nőt semmiféle betegséggel stb.
Egy koncerten, ahol a reklámok szerint a világ legjobb lemezlovasai léptek föl, végső búcsút vettünk Galileitől. Ki voltunk ütve, ugráltunk a sok hegesztőmaszkos-napszemüveges fazon között, azt hiszem, azon a koncerten mindenki be volt lőve. S a Speed megtette a hatását. Egy idő után megszomjaztunk, már azon töprengtünk, kit lehetne elszalajtani a bárpulthoz kóláért. Valaki Galileit javasolta. A padlón találtunk rá, vékony vércsík folydogált a szájából. Még élt. Fogalmunk sem volt, mi történik velünk, hogy tényleg valóság-e az egész, vagy csak képzelődünk. Megpróbáltuk talpra állítani, szegény Galilei nyögött, a vér ráfolyt a pólójára. Végül hívtuk a mentőt. A koncert folytatódott. Buru bement Galileivel a kórházba, mi kint vártuk a fejleményeket. Elszívtunk még egy jointot, hogy ne dideregjünk, sajnos, hiába, úgy néztük ki, mint egy-egy kivert fasz. Kikerülve a zene bűvköréből, minden hang hatalmas visszhanggal verődött vissza a koponyánkról.
Aztán megjelent Buru. Vizet kellett hoznunk neki, hogy magához térjen. Visszasétáltunk a bentlakásba. Mintha még mindig hallottuk volna a zenét, hiába voltunk már kilométerekre tőle, mintha egyre hangosabb lett volna. Sötét éjszaka volt, mégse vettük le a napszemüveget. Féltünk a színektől, a csillagos égtől. Féltünk, hogy kiszúrják a szemeinket. Lefeküdtem, és Galileivel álmodtam. Egy festményt nézett mosolyogva, amelyet én nem láthattam. Ennyi volt az egész álom. Pedig csak reggel ébredtem fel.


HÚSVÉT

Szombatról vasárnapra virradó éjszaka van, ma hajnalig miséznek a templomokban, mert ma támad föl Jézus. A tegnap hallottam a hírekben, hogy az emberek csak azért mennek misére, hogy leborulhassanak az oltár előtt. Mondtam is Oedipusnak, hogy ha gondolja, nyugodtan leborulhat a házi oltárunk előtt, mi nem fogunk megsértődni, sőt. Csak előbb takarítsa le róla az ételmaradékokat. Egy pópa mondta valamelyik tévécsatornán, hogy ezekben a napokban nem esznek, nem mosakszanak, és nem tudom, még mit nem csinálnak. Egy másik pópa egy másik tévécsatornán azt mondta, hogy a hitnek semmi köze a koszhoz, s ami az evést és a mosakodást illeti, csak holmi buta babonáról van szó. Épp ezért az a legjobb, ha azt csinálsz, amit akarsz, vonta le a konklúziót Oedipus.
Hogy őszinte legyek, én szívesen leborulnék az oltár előtt. Gyerekkoromban ez volt az egyik mániám: láb alatt lenni, asztalok alatt mászkálni. Ez mindig megnyugtatott. Mindenféle, kinyújtott és viszkető lábat lehetett látni, mindenféle dolgok találták meg végső nyughelyüket az asztalok alatt. Minden O.K. volt az asztal alatt. Aztán nőni kezdtem. A fejem már elérte az asztal lapját, nem tudtam fölállva járni az asztalok alatt. Talán ezért nem járok templomba. Hiába borulok le az oltár előtt, először látnom kell, mi van rajta.
De azért tetszenek a templomok. Jézus is tetszik, csak épp nem járok templomba. Nem kell nekem se úrvacsora, se gyónni nem akarok stb. Néha azért én is betévedek a templomba, mintha színházba, vagy valami festészeti kiállításra mennék. Utálnám megcsókolni a pópa kezét, ki tudja, mit csinált szertartás előtt, lehet, hogy kiverte a farkát, lehet, hogy kitörülte a seggét, ésígytovább, rengeteg emberi dolgot csinálhatott a kezével. Eléggé antipatikusak ezek a pópák. Bár szimpatikussal is találkozhat az ember.
Ugyanaz a mese, mint a gáborok vagy az egyetemi tanárok esetében. Hülyék, buzik vannak itt is, ott is, ki kezeskedik arról, hogy gyónás után a pópa nem jegyzi le egy cetlire a hallottakat, hogy továbbadhassa illetékes helyekre? Mert nem hiszem, hogy a pópák Isten szolgái lennének. Rakom a faszom én az ilyen szolgákba. Inkább a falut és a Szekuritátét szolgálják, másképp hogy volna lehetséges, hogy a faluban mindenki mindent tud mindenkiről, nem is beszélve a titkosszolgálatok embereiről.
A mi pópáink inkább afféle problémamegoldók. Mert valljuk be, azért csodák is történnek néha. Például: Gheorghe bá’ tehene elveszett. Ki lopta el? Hol lehet? Senki nem tudja. Szegény Ciorbilăt nem hagyja nyugton a lelkiismerete, elmegy hát a pópához gyónni. A faluban pedig elterjed a pletyka, hogy Ciorbilă lopta el Gheorghe bá’ tehenét. Vagy ott van a halálos ágy: ott aztán mindenki közel kerül Istenhez, nem érdekli többé a falu szája, meggyónja hát, hogy kinek a feleségét baszta meg, kit gyilkolászott meg egy kicsit, ott aztán mindent bevallanak. Szegény pópa hogyan tarthatna magában annyi információt? Persze hogy el-elkottyint ezt-azt valamelyik hozzátartozójának.
De amúgy semmi dolgom velük. Nem mászkálok a templomaikban. Istent akkor érzem a legközelebb magamhoz, ha gondolkozhatok róla, ha tökéletes a csönd körülöttem. Ez az én utam Istenhez, bármilyen Isten legyen is Ő, semmi szükségem a pópák útmutatására. Néha eszembe jut, milyen jó lenne füvezni Jézussal. Fasza dolog lenne, összepisálnám magam a röhögéstől. Jézus épp a jóságról beszélne, mikor… kirobbanna belőle a röhögés. Szívna még egy slukkot. Tényleg, fasza dolog volna. Vagy nem?
Hideg van kint, reggel még esett is egy keveset. Jó lenne, ha te is elszívnál egy travkát , hogy röhöghess az én mélyértelmű gondolataimon. A hívek úgy állnak sorba az úrvacsoraosztáshoz, mint valamikor Lenin mauzóleuma előtt. Holnap és holnapután zárva lesznek az üzletek, jobb lesz, ha te is beállsz a sorba, hogy holnap kiüthesd magad. Fasza dolog a húsvét is. Mindenki berúg, mindent kihánynak, amit néhány napon át magukba tömtek, kivéve persze azt, amit már kiszartak, pletykálnak egy sort, szidják az Istent és a szomszéd kurva anyját. Szarság. Még egy érv Darwin elmélete mellett.
Lám, én is csak hülyéskedek, ahelyett, hogy leborulnék a szent oltár előtt. És te? Hányszor kerülted meg eddig a templomot? Írd meg, mivel töltötted a húsvétot. Lehet, hogy mégis ellátogatok a szent oltárhoz, és elszívok ott egy szent jointot. Vagy megiszom egy szent kávét. Lehet, hogy egy nápolyit is elrágcsálok. Vagy lehet, hogy nem, de inkább igen, mint nem. Azt, ami most történik velem, nehezen lehetne összefüggésbe hozni velem, mert én nem a szent oltár előtt szoktam diskurálni Jézussal. A szent oltár előtt csak büdös lábszagot érezni. Én csak akkor érzem e földi világ mennyei szentségét, ha drogozok, vagy valami finomat eszem. És mégis, lehet, hogy le fogok szokni a drogokról.
Ki fogom próbálni, hogy milyen nélküle az élet. Lehet, hogy nem fog sikerülni. Akkor aztán jöhet a szupradózis.
Akkor jöhetnek majd a pópák is. Mert másképp megesznek a legyek és a szúnyogok. És te? Írd meg, hogy leborultál-e a szent oltár előtt? És hogy ettél-e az Ő testéből, ittál-e az Ő véréből.


AFGÁN

Nagyon szerettem Afgánnal füvezni. Mesélt mindenféle dologról, ha megkértem, még Afganisztánról is. Ott kezdett füvezni. Nem mintha függő lett volna, de azért rendesen füvezett azután is, miután leszerelték. Hogy jól érezze magát.
Mikor hazajött a háborúból, eléggé dilis volt szegény. Egykettőre kiosztott mindenkit, ha nem voltál elég udvarias vele szemben, könnyen megismerkedhettél a bakancsával, vagy a kerítés másik oldalán találhattad magad. Pedig nem volt egy terminátor alkat. Akkoriban egész nap zenét hallgatott, este pedig berúgott valahol. Lehet, hogy füvezett is közben, de én még nem ismertem őt akkor. Házuk előtt, a virágoskertben termesztette a vadkendert. Mikor megismerkedtem vele, csodálkoztam is, hogy mitől olyan bőbeszédű a fiú. Már hogyne lett volna bőbeszédű, hékám? – annyi füvezés után ki kell beszélnie magát az embernek…
Azt mondta, hogy fasza dolog volt Afganisztánban élni. De soha nem nevezte háborúnak a dolgot. Kizárólag juhhúst ettünk, mondta. A helybéliek láttak el bennünket hússal, egy-egy alumíniumkanálért cserébe.
A füvet is a helybéliektől szerezték be. De nem csak tőlük. Egy-egy akció előtt a tisztikartól faszolták, hogy bátrabbak legyenek. Afgán szerint kiváló anyaggal látta el őket a Vörös Hadsereg. Füvezés után azt se tudták, mi az a félelem. Harcoltak, mert az volt a dolguk. Néhányszor meg is sebesült, de úgy beszél ezekről a dolgokról, mintha valami gyerekkori csínytevéséről mesélne.
Nem az ő háborúja volt az afganisztáni háború. Harcolt, mert behívták katonának. Szintén az állam csinált belőle narkóst. A Szovjetunió. Ma már nem is létezik ilyen állam. Miért harcolt tehát? Hogy füvezhessen. Az Afganisztán hegyei közt termesztett fűért. Afgán újabban motorbiciklivel közlekedik. Mintha hiányozna az egyik kereke, úgy száguldozik rajta. Afganisztánban szó se lehetett motorbiciklizésről. Túl sok volt a homok. Napozni kellett volna a sok homokon, nem hetven kilós bornyúval mászkálni, mint Afgán a fényképeken. De azért fasza szerkója volt. Kendervászonból, ha nem tévedek. Mint a hippiknek. Örültem volna, ha nekem is olyan szerelésem lehetett volna. Persze, nem Afganisztánban.
Elmesélte, hogy a szovjetek először megbombázták repülőről a környéket, csak aztán jöttek ők. De így sem volt könnyű dolguk. Fene tudja, honnan kerültek elő a turbánosok, de az tény, hogy olyankor jaj volt nekik.
Kilométereken át csak homokot láttál magad előtt, de akkor bezzeg ott állt előtted a bennszülött a kalasnyikovjával. Arra ébredtél, hogy ki van lyuggatva a bőröd. A hegyekről nem is beszélve. Ott aztán bombázni is fölösleges volt. Ott volt az igazi otthonuk a bennszülötteknek. Igazi csapda a szovjeteknek. Ha nem füveztek volna, meg se moccant volna senki a kaszárnyákban. Így viszont meg voltunk nyugodva, mintha moziba mentünk volna. Lelőttünk mindent, ami mozgott, sőt, azt is, ami nem is létezett. Mintha valami film szereplői lettünk volna. Mikor megsebesültem, nem éreztem semmit, tudtam, hogy így akarta a forgatókönyvíró, és kész. Vagy hét kilót fogytam egy év alatt. Pedig nem voltam kövér akkor sem, amikor behívtak. El lehetett olvadni, úgy sütött a nap. Ruha nélkül megsültél volna, ruhában pedig izzadtál, mint a ló. Mindenféle náció képviseltette magát a seregben: moldávok, üzbégek, zsidók, németek, oroszok, litvánok, gagaúzok. A Szovjetunió valamennyi nációja. Tudtuk, ki az ellenség, csak azt nem tudtuk, miért harcolunk. Füveztünk, aztán vettük az automata fegyvert, és vakon mentünk előre. Csak annyit tudtam, hogy egyszer vége lesz az egésznek, ha sikerül élve megúsznom a dolgot, akkor másfél év, egy év, egy hónap múlva otthon lehetek. Ennyi. Csak arra vártam, hogy leteljen a katonai szolgálat. Nem érdekelt, hogy a háborúnak vége lesz-e vagy sem. Mindig háború volt valahol, s nem úgy nézett ki, hogy egyhamar véget vetnek neki.
A feletteseinktől kapott drogon kívül, a piacról is be lehetett szerezni az anyagot. Egy színes jelzőrakétáért az afgánok egy tégla méretű zöldes valamit adtak cserébe. Apró darabokra kellett vágni, és betenni a nyelvünk alá. Oszt: pá, elvtársak!, én elmentem haza! Egy ilyen tégla az egész zászlóaljnak egy hétre való elesége volt. Alvajárók módjára szédelegtünk, mindenki a saját nyelvén galatyolt összevissza. Senki nem értett semmit. Annyiféle nyelv, annyiféle elfoglaltság egyetlen zászlóaljon belül! De senki nem orrolt meg ránk. Háborúban voltunk. Nem igazán tudtuk, miért harcolunk, mindenki arra várt, hogy leszereljék, hogy végre hazamehessen.
Előfordult, hogy meghalt valamelyik barátod. Furcsa volt az egész. Egy alkalommal az egyik litván a karjaim közt halt meg. Rögtön a behívás után összebarátkoztunk. Két méter magas óriás volt, mindenféle marhasággal foglalkozott. Valamelyik első bevetésen a fogaival szedte ki az aknaszilánkot a fejemből. Mikor együtt füveztünk, az otthonáról mesélt, hogy imádja a kosárlabdát, s hogy reméli, sikerül ép bőrrel leszerelnie a hadseregből, mert alig várja, hogy ismét kosarazhasson. Ehelyett persze aknára lépett. A két méter emberből alig maradt másfél méter. Röhögött, mikor fölemeltem a homokból. Fogalmam sincs, hogy érezte-e egyáltalán a halált. Lehet, hogy azt hitte: csak álmodik. Mondott valamit litvánul, rám nézett, aztán megszűnt reszketni. Mindörökre.
Afgán tényleg belevaló srác. Miután elhagyta a barátnője, elvette az első csajt, aki az útjába került. Gyerekei vannak. Se a feleségét, se a gyerekeit nem veri. Lehet, hogy ezért hiszi mindenki egy kicsit dilisnek. Szerintem csak boldog. Füvezés után mintha mégis kutyaszorítóba kerülne. Fogalmad sincs, mi megy végbe benne, pedig rengeteget beszél. Ilyenkor úgy néz ki, mint amikor véres nyakkal jött haza a motorbiciklijén. Valaki egy drótot feszített ki az út fölött.
Sírni is láttam egy alkalommal. Nem sokkal korábban jöhetett haza Afganisztánból, épp megnősült, de összekaptak valami fölött az apjával. Kurvannyát!, mondta. Láttam, mikor a hülye kutyájával játszott, alig tudta kiszedni az autók kerekei alól. Ott voltam, mikor seggrészegre itta magát, mert fia született, fizetett mindenkinek, virágok után rohangált, hogy betakarja velük a feleségét a kórházban.
Szerjozsa volt Afgán legjobb barátja. Szerjozsa is megjárta Afganisztánt. De Afgánnal ellentétben a háború után ez a Szerjozsa nem találta helyét a világban. Barátságos volt, meg minden, csak folyton részeg. Mindig a szüleivel veszekedett. Illetve a szülei veszekedtek ővele. A pia miatt. Ilyenkor felült a motorbiciklijére, és neki a nagyvilágnak! Őrülten száguldozott ő is a motorbiciklijén. Az a katonai egyenruha volt rajta, amelyikben Afganisztánból leszerelt.
Afgánnak, mielőtt elment volna a háborúba, hosszú haja volt. És már akkor is dilis volt egy kicsit. Szerjozsával fordítva történt minden. Leszerelés után többé nem nyiratkozott, nem borotválkozott. Zenét hallgatott, és a motorbiciklijét kínozta. Úgy tűnt, hogy csak ez a két dolog tetszik neki. Lehet, hogy a pia is tetszett, bár nem tudom, hogy az íze miatt szerette-e az italt, vagy valami más oka is volt rá.
Egyik nap Szerjozsa megint összement az ősökkel. Nem akarták megengedni neki, hogy motorozzon. Azt mondták, hogy részeg, józanodjon ki előbb, és különben is: föl kellene robbantani azt az átkozott motorbiciklit. Rendben, akkor fölrobbantom!, mondta Szerjozsa. Félrelökte a szüleit, fölült a motorra, és gázt adott.
Mikor úgy érezte, hogy eléggé fölgyorsult, átugratott a szülői ház előtti dombon. Vagy két méteres magasságban aztán elrántotta a motor kormányát. Fölösleges lett volna kihívni a mentőket. Az agya végigfröccsent az úton. Beletelt jó pár hétbe, míg a vérfoltok lekoptak az aszfaltról. Szülei keresztet állíttattak a tett helyszínére. A magnóját is elásták a kereszt tövébe, mert Szerjozsa magával vitte az utolsó útra. A motorbiciklit, gondolom, azóta Szerjozsa apja használja. És óvatosan veszi a kanyarokat.


A SZOVJET BETEG

Kávézni akarok és füstölni. Szép nyugodtan. Szóval, Fane, hogy is haltak meg Romániában azok, akik belekeveredtek valamibe?
Hááát, én tudok néhány módszert. 1. Leteperték őket a betonra, bundát terítettek a fejükre, aztán puff – jól fejbe kólintották egy kovácspöröllyel. Nem maradt semmi nyom. Tiszta munka. Aztán a páciens szépen elhunyt valamelyik kórházban, elvitte a tüdőbaja vagy a sérve. Folyton azt lehetett hallani: jó ember volt, szegény, csak elvitte a tüdőbaj. Már szuszogni se tudott. S előbb-utóbb úgyis megfulladt volna. Olyan volt akkor a légkör. S aztán: úgyis meghalunk, nem? Kérek még egy slukkot… áh, milyen jó! Akár repülhetnék is, ha nem volnék ilyen lusta. Mondjam tovább is? Ilyen szadista vagy? Mi úgyis más halálnemet választunk, a túladagolást vagy az undort.
És 2. Ott volt a rák is. Valaki kikotyogott valamit, aztán már jött is a híradás: szegényt elvitte a rák. Elég volt az is, ha csak rágondoltál valami tilosra, máris rákos lettél, ez van, uram, sajnos, itt már nincs mit tenni. Hét elején megtudtad, hogy rákos vagy, hétvégére már el is kapartak. Minden gyorsan történt, nem mint manapság, akkor nem kellett annyi lépcsőfokot megmászni, tíz éveket várni, míg megdögölhetsz, akkoriban gyorsan haltak az emberek, persze, most is meg lehet halni gyorsan is, és tisztább körülmények között is, mint akkoriban, csak épp nem tudod, ki áll a hátad mögött – bumm! egy lövés, és kész.
Csak ez egy kicsit hülye halál. Elszívunk még egy adagot?
Miért ne, hékám? Jót tesz az egészségnek! Nesze!... nálunk, a Szovj. Szojuzban infarktus tizedelte a népeket. Ha valaki túl sokat jártatta a bagólesőjét. A mieinket kurvára gyenge szívvel látta el a természet. Vagy balesetben lelték halálukat. Bár ez ritkább volt, rendszerint illett természetes halállal kipurcanni, akkor többet ki lehetett szedni belőle.
De hát mit mind marháskodunk ilyen dolgokkal? Inkább táncoljunk. Nem azért füveztünk, hogy unatkozzunk. Addig marháskodtunk, hogy már el is szállt a hatás. Hoci ide még egy dózist. Majd ha kell, mi is meg fogunk komolyodni. Mint szegény tatuskáék. Taknyunk-nyálunk folyni fog, figyelmesen kelünk át az úttesten, s tudod mivel fognak akkor elkápráztatni bennünket? Ingyenes tömegközlekedési eszközökkel. Egész nap buszozunk, trolizunk, villamosozunk majd, s meg fogjuk tárgyalni, hogy milyen pidor  kölykeink vannak. Csak épp be kell illeszkednünk a társadalomba, végig kell játszanunk a szerepeinket, mert nem drogozhatunk így ítéletnapig. Végül alkoholistákként fogunk kifingani, azt még elnézi a társadalom.
Tudod, mi a legérdekesebb? Manapság a volt Szovjetunióban a pia okozza a legtöbb halált. Szinte senkinek nincs pénze vodkára, borra vagy egyéb normális italra. Úgyhogy mindent összeisznak, míg ki nem finganak. Például – denaturált szeszt. Vízzel vegyítve. Eleinte minden O.K., aztán pá. És senki nem csodálkozik ezen. Valahogy olyan természetes nekik. A legerősebb birodalom állampolgárai voltak, ők mentették meg az emberiséget a burzsuj kutyáktól, s egyszer csak arra ébrednek, hogy egy szarrakás is fontosabb náluk. Minden, amiben korábban hittek, bűzleni, rothadni kezdett. Egyeseket továbblendített az inercia, csak épp a szótárukat kellett megújítaniuk, kicseréltek egy-két fogalmat, és kész: Lenin helyét átvette Eminescu vagy Ştefan cel Mare, ötéves terv helyett privatizációról beszélnek, kommunizmus helyett posztmodernizmusról, vagy nacionalizmusról, vagy fölzárkóztatásról. De amúgy – ugyanaz a diskurzus: igazság, testvériség, emberség, népünk szenvedései… micsoda szarság. Faszverés. Jobban teszed, ha rendesen kiszarod magad, semhogy ezt a szemetet hallgasd. A többiek mind alkoholisták, egyesek közülük el is hitték ezt a sok faszverést. Most persze el vannak tájolódva, mint a gazdátlan állatok, fogalmuk sincs, hová forduljanak, mintha a Marson vagy a faszom tudja, hol élnének, muccs az egész banda. Ezek aztán isznak, míg össze nem pisálják magukat, vagy meg nem döglenek. Eladják a bútort a lakásból, eladnak mindent, hogy egy kevés piához juthassanak. Míg holmi szaros, nyálas állattá nem vedlenek. A szesz végül kicsinálja őket, nem is ezekkel van a gond. Hanem a többiekkel. Velük mit lehet csinálni? Hová lehet transzportálni őket?
Romániában is ez a helyzet. Elég megnézni az egyetemeket. Minden selejtből professzor lett. Csupa alkoholista buzi. Hagyják magukat seggbe baszni egy kis koncért, hogy bebizonyíthassák a diákoknak, milyen fasza az élet. Ismered azt a viccet, mikor a gyerek hallja, hogy az apuka egy irhabundát ígér az anyukának egy kis seggbe baszásért cserébe? Másnap a gyerek csóré seggel áll az apuka elé: apa, apa, veszel nekem biciklit?
Hé, Fane, beszéljünk inkább a kurvákról.


SEGG ÉS ÉG

Baston és Tolsztoj a vonaton. Épp az írók társadalmi szerepéről értekeznek. Hogy mennyivel jobb volt írónak lenni a kommunisták alatt, amikor az írók zsíros honoráriumot, autót, nyaralót harcoltak ki maguknak. Na úgy igen, akkor megérte írni, nem mint most, amikor írhatsz bármit, úgyis basztatni fognak, mert nem úgy írsz, mint Breban vagy Druţă.
Megírnám én szívesen, hogy milyen görény volt Brezsnyev, írnék én bármiről, ha megfizetnék. Erre persze azt mondják, hogy majd az utókor stb. Ki a faszt érdekel a posztmodernizmus és posztindusztrializmus utókora? Nekem most kell a lé.
Jó’stét. Menetjegyeket, bérleteket…
Baston és Tolsztoj a folyosón. Bakter úr, egyetemisták vagyunk, nem igazán van pénzünk, tetszik tudni, de nem maradunk adósai. A bakter morog valamit, átvezeti őket egy üres fülkébe. Aztán nehogy meglépjetek nekem, mert letépem a faszotokat. Köszönjük, köszönjük, bakter úr. Itt leszünk.
Hé, Baston, ugye szerinted is jobb maszturbálni, mint baszni? A nők folyton finnyáskodnak, mintha nem is a picsájukat, hanem valami ékszert rejtegetnének a lábuk között. Akkor már jobb kiverni, ahogy neked tetszik, s még csak izzadni se fogsz, mint egy disznó. Szerintem tényleg sokkal faszább. Egyedül vagy, komplikáció zéró. Ülsz a tévé előtt, sört iszol és vered a faszodat. Igaz, az se kutya, mikor egy nő veri a faszodat.
Hülye vagy, hékám, senki nem tudja úgy kiverni neked, mint te saját magadnak. Köpök én a nőkre, nincs ezeknek érzékük a faszveréshez. Vagy összekarmolják, vagy túl erősen szorítják, vagy olyan óvatosan dolgoznak rajta, mintha nem is fasz, hanem pufulec  lenne a kezükben. Nem törődnek ezek veled, nekik csak az élvezet a fontos, hogy végre faszt markolhatnak.
Te vagy a hülye, nem én, addig fejelgetted az asztalokat, hogy teljesen meghülyültél. Azt se tudod, mit beszélsz, vagy pedig még senki nem verte ki neked rendesen. Tudod, hogy a feleségem milyen jól ki tudja verni nekem? Még jobban, mintha én csinálnám. Meg is egyeztünk: ha ő akar baszni – baszunk, ha pedig én – kiveri a faszomat. Ezt nevezem én családi harmóniának! Ha még lakásunk is lenne – maga volna a tökély.
Te meg vagy bolondulva, Tolsztojkám, egy nő sosem képes helyettesíteni egy havert. Ami pedig a faszverést illeti – elintézem én egyedül. Egy fasznak nem kell kedveskedni, soha nem kell virágot meg fagyit venni neki. Épp csak vigyáznod kell rá, mint a szemed fényére. Lelkizés kizárva.
Lassan beesteledett. Miután fülkebeli útitársnőjük jól beszalonnázott, -fokhagymázott, végignyúlt az üléseken. Jó hatvanas, kövér vénasszony volt. Fenekét kidüllesztette a srácok felé. Lerúgta a cipőit is, rég letűnt korok bűze kezdte betölteni a fülkét. Mintha valamennyi végiglátogatott szemeteskuka szagát hurcolta volna magával. Mustár- és hamufoltos szoknyája fölcsúszott a lábain, látni lehetett a seggét is, illetve hát holmi seggszerű valamit, mert a háj teljes egészében undorító, kövér monstrummá torzította az ex-élőlény idomait.
Baston és Tolsztoj befejezte a diskurálást, lenyűgözve bámulták a vénasszony seggét. Bűz és ringó háj – ők mégsem menekültek ki a folyosóra, hanem csillogó szemmel meredtek a szörny fenekére. Soha életemben nem volt olyan erekcióm, mesélte később Baston, soha senkit nem kívántam még úgy, mint azt a vénasszony, az undok szuka teljesen felizgatott, szerettem volna végigtapogatni rajta a hájrétegeket, míg megtalálom közöttük a pináját, hogy istenesen megbaszhassam. Lehet, hogy nem sikerült volna, de ha mégis, fölért volna Amerika felfedezésével, egyszerű lett volna és elképzelhetetlen.
Tolsztoj szintén valami ilyesmit érzett. Ha nem nyűgözött volna le a látvány, mondta, ráugrottam volna, mint egy kutya, a faszom alig fért a nadrágomban, soha semmi nem kínozott úgy meg, mint az az undok vénasszony, csak az járt a fejemben, hogy meg kellene baszni, de tudtam, hogy törpe vagyok én ahhoz, úgyse tudnám egyszerre birtokolni azt a kolosszust, nem tudnám úgy megbaszni, hogy ringjon rajta a rengeteg hájréteg, hogy végigcsorogjon a hurkákon az izzadsága és a nyála, ami álmában az ülésre folyt.
Mielőtt a vonat befutott volna a célállomásra, a bakter fölrántotta a fülke ajtaját. Baston átnyújtott neki egy marék ezrest, majd kitámolyogtak a folyosóra. Sápadtan, fáradt, véraláfutásos szemekkel ácsorogtak az ablaknál, ruhájukat teljesen átitatta a vénasszony erős, csípős bűze. A bába szétvetett lábakkal feküdt az üléseken. A bakter tátott szájjal, könnyes szemmel meredt a vénasszony undorító, lemeztelenített, izzadságtól fénylő tagjaira. A vonat fékezett, a bakter előremeredő fasszal zuhant a vénasszony combjaira, a bába erre felriadt, és álmosan pislogva letörölgette szájáról a takonnyal kevert nyálat.


VALAMIKOR

Milyen szuper lehetett valamikor, mondja Oedipus, miközben egy Jézusról szóló filmet nézünk. Ha nem tetszett valakinek a képe, már nyisszenthetted is le a fejét. Annyit füvezhettél, amennyit akartál, senki nem törődött veled. Jézus épp a kufárokat kergeti ki a templomból. Nagy hippi volt ez a Jézus.
Szívunk még egy-egy slukkot. A film egyre érdekesebb. Mocskos pidor, mondja Oedipus Kajafásra. Kinn esik az eső. A szúnyogok ellepik a szobát. A fehér-fekete képernyő egyre színesebb lesz. Az apostolok, Jézus tanítványai esznek az Ő testéből, isznak az Ő véréből. Kannibálok. Nézd, hogy ízlik nekik. Tetőtől talpig fölfalnák a Mestert. Agyoncsapok egy szúnyogot, csupa vér lesz a kezem. Ingyen füvezel, geci?
Vagy egy nyilvános ebéd Róma főterén, ezt nevezem én kultúrának! Csak az élvezet miatt enni. Eleged van a kajából?, ledugod két ujjadat, és kihányod az egészet. Addig ehetsz, míg meg nem fájdul az állkapcsod, nem is csoda, hogy épen megmaradtak a fogaik, annyit kellett zabálniuk. A mieink mind kipotyognak, mert nincs semmi dolguk. S aztán: akkoriban mindenki addig élt, ameddig megérdemelte. Tilosba léptél? – miért van nekünk hóhérunk, és kész! Ma minden pidor addig él, míg le nem fingja a horgasinát. Túl sokan vagyunk, nem jut kaja mindenkinek, hogy a fenébe lehetne élvezetből enni? Jézus táncol és mosolyog. Miféle filmet csináltak ezek? Jézus a diszkóban, amint a Sátánnal egyezkedik, nem beszélve a sok speciális effektusról!
Némely költő néhány éve még Ţepeştől várta a segítséget,  pedig ma már egyetlen karóbahúzásért is rögtön sittre vágnák, sőt, ha megtudnák, hogy a tömlöcben szalmaszálat dugott föl egy patkány valagába, Brigitte Bardot azonnal villamosszékbe küldené. Ezelőtt persze más volt, csupa extrém helyzetből állt az élet. Nem mint ma, hogy egy faszveréshez is hívnod kell telefonon a kurvát. Ez a mai élet egy faszverést sem ér. Jézus Júdással diskurál.
Én az amerikai indiánok között érezném jól magam. Mindenki a drogos varázslóra figyel, ő meg elmondja a vízióit. Csupa költészet az életük. Lelki megtisztulás – egyetlen hatalmas vízipipa egy egész törzsnek. Szentként tisztelték a varázslót, és nem baszogatták hülyeségekkel. Oedipus kenyeret és parizert majszol, Jézus Pilátussal beszélget.
Vagy ott vannak a gladiátorok. Azok aztán tényleg sportolók voltak. Ők nem bundázták meg a meccseket. Ha legyőzték a favoritodat, volt miért izgulnod, nem mint az Ursus nevű A Divízióban, ahol ha kikap a csapatod, mindenki tudja, hogy eladták a meccset, csak a megfigyelő huny szemet a bunda fölött. Verekedni akartál valakivel? Nem kellett boxkesztyű után szaladgálnod, fejbe vágtad, és kész!
Jézus harmadszor roskad le a kereszt súlya alatt. Kezét-lábát fához szegezik. Júdás sírva néz föl a Mesterre. Jézus feje lehanyatlik. Meghalt. Hé, mindjárt vége a filmnek! Esik a filmben is, és kinn is – a valóságban. Bámulom egy darabig a plafont, majd behunyom a szemem. Ha még sokat esik, fuccs a holnapi focinak. Oedipus számítógépezik.
Nézd, mit írnak itt, mondja. Hogyaszongya: Mr. Ollimpia: 2 m magas, 107 kg-os profi sportolo csajt keresek baszas celjabol. Macho: he, Ollimpia, baszd meg anyadat. Bela: Pufi, hivj fol. Nex: szivesen leszopatok barkit. Pisi: dogos, unatkozo csaj vagyok. Hivjatok fol. Dog: minden szamitogepezot leszopatok.
Nesze, szívj inkább még egy slukkot. Oedipus behunyja a szemét. Én is szívok még egyet. Érzem, hogy milyen könnyű az agyam, röhögnöm kell, pedig magamban kellene tartanom a füstöt. Oedipus vizet kér. Intek neki, hogy várjon egy kicsit. Épp mikor kifújom a füstöt, Jézus hatalmas fényözön közepén emelkedik föl az égbe. A seggemmel együtt.


AKKOR MÁR INKÁBB A HÁNYINGER UTCA!

Egy adott ponton éreztem, hogy nem bírom tovább. Hogy ugyanabban a szobában kell élnem a XVI-os bentlakásban, hogy ugyanazokat a drogos pofákat kell néznem. Hogy mindig meg kell ismerkednem valakivel. Túl sok ember fordul meg azon a környéken. Lassan minden barátom lelépett onnan. Unom, hogy egyetlen cuccomat se találom a helyén. Egyik a könyvemet olvassa, a másik a képeimet kommentálja. Megint másik undorodva nézegeti a kazettáimat. Túl sok ember fordul meg az ötágyas szobában. Két emeletes ágy és egy rendes. Unom a józan embereket is. Ahogy szörnyülködve néznek szét a szobában. Ez már nem művészet! Ez csak afféle dokumentumfilm a drogok káros hatásáról.
Tele van a szoba új arcokkal. Még Tataie is unja a dolgot, de hát neki fáj a fasza! Ő csak gitározik, mert a zenén kívül köpik minden egyébre. Mindenre. A barátságra, a szavakra, az emberi kapcsolatokra. Ő inkább a gitárján vakerál. Milyen faszául játszik!, mondják egyesek, és igazuk van. Csak én Tataiét is unom már. Már drogozni sem esik jól itt. Mintha tetőtől talpig be lennék kenve szarral. Akkor már inkább a Hányinger utca. Ott jól berúghatok Fane barátommal. Két korsó sör, két deci rummal. Fane tudja, hogy utálok inni, de előbb-utóbb beadom a derekam, aztán pá!, végül pedig: hogy értünk haza? Mikor ittuk el minden pénzünket?
Szóval: lenn vagyunk a Hányinger utcában. Szesz és internet. Gyere közelebb, mondja Fane, nem hallom, mit mondasz. Nem számít, az a fontos, hogy beszélhetünk végre. Ordíthatunk, úgyse hallja senki, túl hangos a zene. Azért olyan hangos, hogy senki ne hallja a másikat. Ebben a bentlakásban senki nem tanul meg semmit. De inni – inni aztán mindenki megtanul. Ha elég hülye vagy, füvezhetsz is, mint Keith Richard, úgyse fogod jól érezni magad. A fűnek nincs hatása a marhákra, lehet, hogy ezért nem legelnek az emberek. Felfordulnának annyi zöldségtől. Semmi kedvem fölmenni a XVI-osba, mondja Fane, inkább igyunk még. O.K.
Fane int a pincérnőnek, a lány rendelés nélkül is tudja, mit kell hoznia. Sört és rumot. Holnap irtó szarul leszünk. Most is szarul vagyunk, de itt mégiscsak jobb, mint abban a Babilonban. XVI-os! És bentlakás! Isten elfelejtette földig rombolni. Faszként mered az égre. Ha Isten most alátekintene a Haşdeu nevű diáknegyedre, egy hatalmas faszt látna. Egy penészes, megfeketedett, kitört ablakú faszt, egyetlen tönkrevágott lifttel a hetedik emeleten. Sorel például abban a liftben éli ki a hülyeségeit. Véresre bokszolom az öklömet a liftben, és máris jobban érzem magam, szokta mondani. A hetedikről mindenki a liftbe jár pisálni. Pedig érdekesebb kipisálni a tizedik emeleti ablakból. Akkor legalább egy húgyfonál összeköti az eget a földdel.
Érthetetlen, miért jár a fél város a XVI-osba bulizni. Hiszen életveszélyes még csak bejutni is a földszintre – vagy egy üveg landol a fejeden, vagy egész egyszerűen betörik az orrodat. A tizedik emeleti vizeldétől jobbra emelkedik a Club 69. Kezdetben alighanem bordélyt akartak működtetni benne. A tulajdonos talán abban reménykedett, hogy az építkezés befejezéséig legalizálni fogják a prostitúciót. De hát hogy lehetne legalizálni egy országban az alapmesterséget? Úgyhogy csak szimpla klubhelyiség lett az épületből. Zakót kell öltened, hogy bemehess a klubba. Másképp kidobnak.
A vizeldével szemben üzemel a Titanic. Ez egy bár. Pedig inkább a XVI-ost kellene Titanicnak nevezni, jobban illenék hozzá a név. Titanic, amelyet nem bír elnyelni a föld. Miután néhány szerencsétlen, akiket azzal vert meg a sors, hogy a XVI-os szomszédságában kellett élniük, beperelte a bentlakást, az adminisztráció dróthálót szereltetett az ablakokra. Hogy ne dobálhassunk üres üvegeket a szomszédokra, ne gyilkolhassuk szerencsétlen emberek baromfiállományát. A kínaiak értették meg leghamarabb, mi a csízió. Vendéglőjük a város másik részén azóta virágzásnak indult.
Én pedig a Nicóban ülök Fane társaságában. Figyelnünk kell majd, hová lépünk, mert az utca ismét föl van túrva. Gödrök és sáncok mindenütt, fene tudja, mit keresnek, de folyton dolgoznak, aztán betömik a gödröket, egy hétig nyugodtan lehet közlekedni, a börtönlakók lerakják az útburkolatot, aztán kezdődhet minden elölről. Dolgoznak, úgymond. Bár így dolgoznának egész életükben. A foglyok cigit kunyerálnak az egyetemistáktól. Jól kijönnek egymással.
Biztos, hogy megint föl kell ébresztenem valakit, ha aludni akarok. Legalább hárman alusznak kiütve az ágyamban. Jó fiúk, ahogy Fane mondja, de az én ágyamban hadd aludjak én. Lehet, hogy még ébren van a banda. Énekelnek. Tudod mit? Meg kellene hívnunk Andreea Marint . Nagyon meglepődne a látványon. Biztosan leesne az álla. Földig. Itt kellene filmeznie. Csak a díszlet egy vagyont ér. A szereplők pedig beleolvadnak a háttérbe. Érdemes lenne lefilmezni az egészet.
Tataie a konyhában gitározik. Tízegynéhány alak áll körülötte. Vodkát isznak. Telefirkált falak, a padlón víz, húgy és szemét. Hé, fiúk, kértek egy slukkot?, kérdezi valaki. Nem. Akár egy film is kezdődhetne így.


INTRO

Visz a vonat, megyek utánad, a fülkében áporodott levegő, esznek, finganak, itt, a folyosón nyugodtabban gondolhatok rád. Egyik cigarettáról a másikra gyújtok, de nem felejthetem a jointot. Vagy a plancsikot , ahogy mi mondjuk. Izzadok és didergek. Mintha a testem nem is az enyém volna. Kinézek az ablakon, de nem látok semmi nagy dolgot. Bele fogok kancsulni a látványba. Egy fenét fogsz!, nyugtatom magam, csak a fáradt agy mondatja ezt veled.
Te már biztosan alszol. Lehet, hogy rólam álmodsz. Majd reggel meg fogsz ébredni, mikor kinyitom az ajtót. Álmosan pislogsz majd rám, és utánam jössz a konyhába. Megiszunk egy-egy kávét. Minden gyönyörű lesz, a jövőt pedig hagyjuk a búsba. A jövő mindig távoli és bizonytalan – ahogy Jim Morrison mondta. A múltat is hagyjuk a búsba. Miről mesélhetnék neked? Drogos éveimről? Hiszen semmire nem emlékszem. Vagy az undorról, a megváltó undorról?
Hadd beszélek inkább a halálról. Erről tényleg szívesen mesélnék neked. Kár, hogy ennek is köze van a drogokhoz. Így pedig nem fogsz meghallgatni. Mielőtt kijöttem volna ide, a folyosóra, épp egy verseskötetet olvasgattam. A költő a halálról írt. Metaforák, dadogás, böfögés. Ezek a költők! Fogalmuk sincs a halálról. Nem tudják, mi az, mikor már szuszogni vagy beszélni se tudsz, hogy szívesen kinyitnád a szemed, csak épp nem tudod. És a zuhanás! Bele a hosszú, sötét éjszakába. Fogalmuk sincs, mi a szupradózis. Hogy nem szép, napfénnyel, lebegéssel teli hallucinációt jelent, hanem magát a halált. Hogy nem gondolkozol többé, mert nem vagy magadnál, s hogy a ritka kijózanodás perceiben is csak a zuhanást, a fizikai összeomlást érzékeled.
Ki kér még sört? Soha nem lehetsz egyedül, még ezen a vonaton sem szabadulhatsz az emberektől, belebámulnak a képedbe, úgy analizálnak, mintha ők mind szentek lennének, sört akarnak rádtukmálni stb. Hülye vagy!, vonják le a következtetést, sőt, egyesek még hasznos jótanácsokkal is ellátnak, hogy te is érvényesülhess. Ez hát a társadalom, szamár vagy, fiacskám, de mi majd megmondjuk, mit csinálj, pedig nem érdemelnéd meg… Ez a mi valóságunk egy budihoz hasonlít, a vécékagyló tele van szarral és pisivel, a baj csak az, hogy nem tudjuk lehúzni a vizet. Minden, ami szép, valahol máshol van. És mindenki a szarban gyökerező fácska ágaiba kapaszkodik.
Visszamegyek a fülkébe, valaki lehúzhatta a cipőjét, szörnyen büdösek tudnak lenni az emberek. Egy vénember épp az én fülembe hortyog. Vajon miről álmodik? Szimpatikus bácsika. Az alvó ember szimpatikusabb, mint a józan. Bizonyára te is alszol most. De téged föl foglak ébreszteni. Át akarlak ölelni, érezni akarom, hogy tényleg létezel, nem csak álom az egész. Jó dolog tudni, hogy visszatérhetsz valahová. Jó dolog tudni, hogy visszatérhetek hozzád. Haza? Mennyi időnek kell még eltelnie, hogy hosszú magyarázkodás nélkül is kimondhassam ezt a szót? Fáradt vagyok, mégse tudok aludni. Rajzfilmek, festmények sorjáznak a szemeim előtt. Azt hiszem, hogy az álombéli dolgok is léteznek valahol. Másképp nem lenne mibe kapaszkodjunk. Vannak például könyvek, amelyeket álmunkban olvasunk, aztán a valóságban folytatni próbáljuk azokat a furcsa, gyönyörű mondatokat, amelyektől leesett az állunk, pedig tudjuk, hogy soha sehol nem fogjuk újra elolvasni őket. Mégis szép hazudni magunknak, azt hinni, hogy talán majd egyszer, valamikor…
Lám, én is úgy megyek most hozzád, mintha nem is léteznél, mintha csak egy drogos agy szüleménye volnál. Félek is, hogy nem létezel. Hogy nem fogom megtalálni az utcát, a tömbházat, a lakrészt, ahol élsz. Vagy hogy kinyitom az ajtót, de téged már nem talállak a lakásban. Ez már Kocsárd lenne? Egyre közelebb vagyok hozzád.
Utastársaim fölkelnek, kimennek a folyosóra. Testem a vonatnál is jobban csikorog. Elálmosodom. Nagy, fekete paca terül szét az agyamon. Téged látlak, betűk, színes fények között. Minden összekeveredik, nem tudok figyelni, csak a vonatkerekek kattogását hallom. Mikor majd fejjel előre bukom, azt fogja jelenteni, hogy megérkeztünk. Akkor majd fénnyel telik meg a szemem. De a fények egyelőre még csak az agyamat simogatják, ez az agy pedig se gondolkozni, se aludni nem akar. Transzban van megint. És így is a legjobb. A vonat mintha fékezne, de aztán tovább robog.
Arra ébredek, hogy előrezuhanok, a fény belehasít a szemembe. Csomaggal a kezükben állnak az emberek. Én is föltápászkodom. Iszom még egy korty kávét, a palackot visszateszem a dzsekim zsebébe. Előhúzok egy szendvicset. Aztán az almát. Milyen jó, hogy almát is csomagoltam. A város alszik. Mintha egy szép álomban lépkednék. A város ébredés előtti álmában.
Csak a kutyák kóborolnak büszkén az út közepén. Még ugatni is elfelejtenek. Csak a sárga égők világítanak halványan, minta röstellnék irritálni a kialvatlan emberek szemét. A gáborok is alusznak. Mindenki alszik, csak én vagyok az utcán. A cigarettacsikket szépen bedobom egy szemétládába, pedig máskor nem vagyok ilyen jól nevelt. Most nem akarom elrontani a harmóniát. Csönd van mindenütt. Mintha idegen városban járnék. Lám, néhány utas azért már itt vár a trolira ebben a megállóban. Megnézem az órámat. 4,30. Kissé korán van még az utazáshoz, de ezek az emberek még mind alusznak lábon állva. Szeretnék jó estét kívánni nekik, de kár lenne fölébreszteni most őket. Hadd aludjanak.
Beérek a tömbházak közé. Látom a tömbházatokat. Látom a sötét ablakaidat. Beszállok a liftbe, századszor is elcsodálkozom Buru rajzain. Meg kell kérnem, hogy rajzoljon újakat melléjük.
Végre ott állok a lakásod előtt. Próbálgatom a kulcsot. Nem talál a zárba. Mi a fene! Hátrébb lépek, ugyanaz az ajtó, és mégis mintha más lenne. Ránézek a szomszéd ajtókra, végképp nem tudok kiigazodni az ajtókon. Talán rossz emeleten vagyok? Megpróbálom megint. Most sem talál a kulcs. Nekivetem a vállam az ajtónak. Na végre!


AZ IDŐ INTŐ UJJA

Jó lenne, ha volna egy mosdótálad. Érzem, hogy megfulladok. Nem kizárt, hogy hányni fogok. Néhány hete egyáltalán nem nyúltam a drogokhoz. Nem mintha hirtelen drog-ellenessé váltam volna, de érzem, hogy semmi értelme, úgyis csak vért hányok és fuldoklok tőle. Nem értem, mi történik körülöttem. Elegem van az elszállt agyakból, mindig az volt a véleményem, hogy aki nem tud rendesen drogozni, az ne drogozzon, és lám, én is túllőttem a célon. Úgy nézem most a valóságot, mint korábban a hallucinációkat. Többé nincs szükségem drogokra. Így is túl színes minden.
Minden össze van kavarodva bennem, s ahogy elnézem, a többiek se állnak jobban nálam. Föl kéne ülni egy vonatra, és elhúzni valahová a fenébe. Nem tudom, hová. Le, a tengerre. Vagy föl, a hegyekbe. Minél messzebb a XVI-os bentlakástól, ahol még a tetőre nyíló ajtót is behegesztették. Egy darabig a tetőn füstöltünk. Fasza dolog volt, fölötted az ég – alattad a város. De egy idő után kezdtük elveszíteni a fonalat, nem voltunk többé kíváncsiak a csillagos égre. Következtek a depressziós időszakok. Föl akartam menni a tetőre, és ledobni magam, de valakik behegesztették az ajtót.
Kicifráztam az agyamat, és most szeretném letörülni róla az ábrákat. Le kéne törülni az egész lemezt. A szeszgőztől és a füsttől teljesen megkergült szegény. Muszáj letörülnöm róla mindent, ha nem akarok végképp búcsút inteni neki. Hagyni fogom a francba a drogokat. És az alkoholt is. Legalábbis egyelőre. Talán majd később megint kipróbálom őket. Most úgy érzem magam, mint a Simion fivérek : hol beválogatják őket, hol kizárják a válogatottból. Menjetek a profik közé, mondják nekik az újságírók.
Rakom a faszom mindenbe. Végeztem velük. El fogom húzni a csíkot valahová, ahol nyugodtan bámulhatom a plafont. Lehet, hogy később telerajzolom azt is. Mint a házfalakat és a kerítéseket. Mindenféle disznó szöveget pingálok majd rá. Ez a valóság nem tud meglenni színek és rajzfilmek nélkül. Szüksége van valamire, ami elfedi a szart és a hányadékot.
Jó dolog szórakozni, de én a szórakozásba is beleuntam. Vége a buliknak. Itt is volt az ideje. Hülye Idő, ez is folyton csak basztatni tud minket. Tegnap láttam egy filmet, valahogy úgy kezdődött, hogy „az Időnek öt ujja van: múlt, jelen, jövő, a gyűrűsujj az, ami megtörténhetett volna, a kisujj pedig az, ami nem fog megtörténni soha”. Szerintem az Időnek van egy jó nagy fasza, amit mi szépen leszopunk. Az Idő ellenünk dolgozik. Az már más kérdés, hogy mi élvezzük-e a szopást vagy sem. Ez nem gusztus kérdése: a gusztus neki nem tárgyalási téma, baszik ő a mi gusztusunkra.
És mégis: jó, hogy van egyáltalán Idő. Mert mit kezdenénk például a sok penésszel? Soha nem tudnánk eltüntetni a sok penészt. És lám, telerajzoljuk graffitivel a penészes falakat, és volt penész – nincs penész. Addig baszogat minket az Idő, míg be nem lepi a penész a faszát.
Találnom kell valami hobbit. Napraforgómagot fogok rágcsálni, például. De először fölülök egy vonatra, és pá! Aztán megnyerek egy versenyt, mondjuk, egy Monte Carlo-s cigarettadobozzal. A nyereményből veszek egy nyaralót és egy autót. Valami csöndes helyen. A tengerparton, vagy a hegyekben. Még nem döntöttem el, hogy hol. Lehet, hogy biciklit is fogok venni. És egy gitárt. Talán. Juj, mennyit fogok unatkozni. Fasza dolog unatkozni. Mindenféle szarság jut az ember eszébe olyankor. Minden híradót megnézek. Mint például te is. Téged biztosan meghívnálak magamhoz, nagy szükségem volna rád. Hagynám, hogy beszéld ki magad.


Lövétei Lázár László fordítása