1990-ban hagytam el ezt az országot. Vlagyimir Majakovszki nyomán azt is mondhatnám: ím, lássatok csodát: én is a Szovjetunió állampolgára voltam. A Szovjetunió a hely, ország, haza, ahol születtem, ahol éltem. Akár szereti, akár gyűlöli az ember, olyan ország ez, amely senkit sem hagyott még hidegen. Remélem, hogy ami itt következik, nem szeretet és nem gyűlölet – ha egyáltalán létezik különbség ezek között – merthogy közönyről szó sincs, abban biztos vagyok.
A Szovjetunió több, mint puszta ország: a modernitás legnagyobb politikai utópiája volt. Varázslatos erejű hely, elbűvöli az embert, ez a bűvölet pedig nyomot hagy, sebeket ejt. Ahogy a tizennyolc utáni forradalmi ’intelligencia’ mondaná: ott nem a művészet követi az életet, hanem az életnek kell művészetté válnia. Ott mindannyian a huszadik század leggrandiózusabb, hősi lendülettel, emberfölötti erőfeszítésekkel, megrázó tragédiákkal, véres győzelmekkel és vereségekkel tűzdelt politikai irományát éltük. Olyan történet volt ez, amelyben mindannyian kortársak voltunk. Függetlenül attól, milyen korban élték életük, a hősök, neves személyek, szereplők, a szavak és a dolgok velünk együtt ugyazt a Szovjetuniónak nevezett komunalkát lakták, elődeink, de egyben kortársaink is voltak.
Az emberiség legutópisztikusabb vállalkozásai egyikének tanúja voltam, egy bevégezetlen vállalkozás tanúja voltam; végignéztem eme utópia dicsőségét és bukását egyaránt. Hát erről mesélnék ezt-azt. Amit mesélek, az cseppet sem egyedi kettős tapasztalaton nyugszik. Egyrészt a szovjet körben élt polgár közvetlen tapasztalatáról van szó, másrészt bizonyos kulturálisan közvetített, könyvekből merített tapasztalatról. E kettő vonzáskörében lett belőlem a mai made in USSR termék. A kettőt szinte lehetetlen már egymástól megkülönböztetni. Ugyanakkor a szóban forgó országnak és kulturának terméke, a homos sovieticus nézőpontjából is mesélek. Ami azt jelenti, hogy igyekszem nem élni majd a később elsajátított szellemi eszközökkel.
Tulajdonképpen a Szovjetunió mindennapi életében, a szovjet kultúra és civilizáció e metaforájában régészkednék egy kicsit. Az itt következő, „eretnek műfaj” stílusában született írás motívumokból, hősökből, helyzetekből, emlékekből, dolgokból, kulcsszavakból építkezik. Noha e szöveg-darabok önállóan is érthetők, a teljes kép csak összeillesztésük után alakul ki. Szövegegyüttesem nem kívánja a szovjet kultúra kimerítő, objektív, pontos képét nyújtani. Szubjektív, személyes lelet ez, egy kultúra gondolkodásmódját, beszédmodorát, lelkiállapotát, a szovjet kulturális mentalitást körvonalazza. E képzelt ásatás nem a megértés kulcsa, nem erkölcsi és nem értékítélet; csupán kissé közelebb hoz néhány dolgot, így esetleg mindannyian kicsit jobban megértjük majd, mi is volt a Szovjetunió és mit jelent az eltűnésével keletkezett hiány.
A múlt hétköznapjairól szólni azonban nyilván bizonyos akaratlan nosztalgia kockázatával is jár. Csakhogy a nosztalgia, mint fogalom, eleve szöges ellentétben áll bármely homo sovieticusszal, azon egyszerű oknál fogva, hogy a nosztalgia a múlt fele irányuló utópia, míg a homo sovieticus a jövőt célzó utópiákkal dolgozik. Ezen felül pedig a nosztalgia azért sem lehet a hazatérés eszköze, mert számunkra, homucusok számára ez a haza nem létezik. Ha szólhatunk is a nosztalgia bárminemű jelenlétéről, az nem rekonstruálni, csak elmesélni kívánja a múltat. És minthogy a nosztalgia elméletileg kissé a irónia rokona is, hiszen mindkettő az alany és a tárgy egyidejű szemléletén alapul, összefonom őket és amolyan nosztalgikus-ironikus tekintettel nézek vissza.
Visszatekintve világos: a Szovjetunió illetve a kommunizmus eltűnésével valami elveszett. Nem tudnám pontosan megmondani, mi az. Talán valamiféle pátosz, a dolgokhoz és a mindennapi élethez való viszonyulás egy formája, az eszmékben való hit lelkesedése, talán a szenvedés egy bizonyos fajtája. Képtelen vagyok a veszteséget beazonosítani, ám annál jobban érzem a vele járó szomorúságot. Valamelyest meggyőződéssel hiszem, hogy emberi tapasztalásunk lényegi, jelentős darabja veszett el. Ezt a veszteséget pótolni, de rehabilitálni is lehetetlen. Még ha erőfeszítésembe kerül is, azt hiszem: ezt a veszteséget mindössze megérteni lehetséges.
Időről időre szeretnék a Szovjetunióba elutazni, és minden alkalommal rá kell jönnöm: oda sehol sem árulnak már jegyet. Nincs vonat, nincs repülőjárat, nincs út a Szovjetunióba, egyszerűen azért, mert a Szovjetunió nem létezik már. A hazalátogatás egyetlen módja számomra az emlékezethez fűződik. Az itt következő szöveg ezt az emléket, ezt a hihetetlen kalandot meséli el.
Az első dzsinsz
Első farmernadrágom, dzsinszem, ahogy mi neveztük, a Szovjetunió Afganisztáni bevonulásához kötődik. Ez az 1979-es esztendőben esett. A szovjet csapatok a kabuli szocialista forradalom védelmére bevonultak. Egyszerű volt a játék. Amit mi szabadítottunk fel, azt a nyugati országok megszállásnak hívták, amit az USA szabadított fel, azt mi hívtuk megszállásnak. Két külön nyelvet beszéltünk, vagy ha ugyanazt, akkor mindenki azt értett belőle, amit pillanatnyi érdeke éppen diktált. 1980-ban besorozták a bátyám. A fiukat tizennyolc évesen sorozták, a katonai szolgálat két évig tartott a normál csapatoknál és háromig a tengerészeknél. A katonai szolgálat konkrét helye csak akkor derült ki, amikor odaért az ember. Ez jobbik esetben lehetett Magyarország, Kelet-Németország, Csehszlovákia, kevésbé jó esetben a távoli Szibéria valamely kies vidéke. Ahogy egy szomszédom emlegette: „Én ott voltam katona, ahol a kutyákra istrángot húznak.” Külön világ volt az, egy napi repülőút távolságban. Azokban az időkben azonban a legkeményebb változat Afganisztán volt. Aki oda került, nem mindig tért vissza. Az én bátyám oda került. Néhány hónapot töltött Termezben, az Afganisztánnal határos Üzbég Köztársaságban, onnan egyenesen Kabulba jutott. A mudzsahedinek ellen nem könnyű a harc. Félelmetes fényképek készültek ott: kiégett autók, leégett faluk, halottak és állig felfegyverzett katonák.
A Szovjetunióval ellentétben Afganisztánban, ebben a szegény, Isten háta mögötti országban többfajta olyan áruhoz is hozzájuthatott az ember, ami nálunk otthon elképesztő erőfeszítésbe és mesés összegekbe került. A napszemüvegtől kezdve a SONY márkájú kazettofonig széles volt a választék, ám semmit sem övezett akkora csodálat és megbecsülés, mint a dzsinszet. A dzsinsz az akkori idők szovjet polgára álmainak netovábbja volt. A rettenthetetlen Vörös Hadsereg katonái ilyesfajta árucikkeket csempésztek. Így jutottam, igen zsenge korban, olyasvalami tulajdonába, amivel csak a „nagyon jól szituáltak” gyerekei, a külföldön működő szülők gyerekei, vagy az úgynevezett spekulánsok csemetéi dicsekedhettek.
Minthogy az átlagos szovjet katonával ellentétben a bátyámnak nem járt szabadság, apám Termezben meglátogatta. Egy pár dzsinsszel jött haza. Legmerészebb álmaimban sem láttam annál szebb dolgot soha. Képzeljenek csak el engem, tízéves kölyköt, olyan nadrágban, amilyen nemhogy az igazgató, de még a párttitkár fiának sem volt! Azt hiszem, az iskolákban az elsők között viseltem ilyesmit. Abban a korosztályban mindenképp én voltam az első. Mindenki irigyelt. Utolsó éves nővérem osztálytársaitól kezdve a saját osztálytársakig, az osztálytársnőkről nem is szólva. Első pár dzsinszem szenzációszámba ment.
Később, kamaszkoromban, egy farmeringet is kaptam. Ahhoz képest a ruházkodásbeli luxus semmi. Nehezen kapható, méregdrága holmi volt az. Jobboldali zsebén apró címkén ezt írta: Lightman. Honnan tudhatta volna halálos ellenségünk, az amerikai termelő, hogy ez a szó sehol sem találta annyira fején a szöget, mint a Szovjetunióban? Ezek a tárgyak valóban felvillanyozták akkori életünket.
Az első farmernadrág azonban, amit láttam, pontosabban amire emlékszem, hogy láttam, a bátyámé volt. Miután elvégezte a sulit, a bátyám elhatározta, hogy dzsinszet vásárol magának. Afféle blatnoj, széleskörű tiszteletnek örvendő menő fickó volt már akkor. Minden adottsága megvolt hozzá. Eszes volt, igazi vezéregyéniség, nem is tudom hogyan csinálta, mindenkit helyére tudott tenni, és mindehhez ráadásul még sportos alkat is járult. Mindene megvolt, már csak a dzsinsz hiányzott. Az ilyen srácok esetében az élet eleve értelmetlenné vált, ha nem sikerült az áhított portékát beszerezni. A beszerzéshez pedig pénzre és megfelelő összeköttetésre volt szükség. Egész nyáron dolgozott, gyűjtötte a pénzt és Ogyesszába utazott. Ahogyan Osztap Bender mondaná: „Csempészáru? Az Ogyesszai Malaja Arnauckaja utcában minden megtalálható!” Az Ogyesszai feketepiacon, a talcsiokban, semmiben sem volt hiány. Itt körvonalazódott az ország rejtett arca. Mindössze pénzre volt ott szükség, a szovjet polgárnak pedig pénzen kívül egyebe nem is igen volt. Így tért haza a bátyám egy pár made in USA dzsinsszel. Micsoda szín, soha el nem felejtem. Azt hiszik, a mai farmer még a régi? Már a kapitalisták sem a régiek. És micsoda anyag! Kemény volt, szinte megállt a lábán. Hátul egy bőrcímkén irdatlan híd rajza, rajta nagy, idegen betűkkel (a mi betűink cirill betűk voltak) ezt írta: Brooklyn. Valószínűleg a márkanév. Fogalmam sem volt, mit jelent, a Brooklyn számomra akkor is mágikus erejű név maradt. Egy másik világ követe, olyan valóság képviselője, amit még elképelni sem tudtam. A szavaknak, de különösen a tárgyaknak megmagyarázhatatlan hatalma volt felettünk.
Nagy ritkán ma is vásárolok egy-egy pár dzsinszet magamnak. Mindenesetre nagyon ritkán teszem, és nem a pénz a ludas ebben. Nagyon vágytam egy farmerdzsekire is. Álmomban viseltem. Teljesen más emberré váltam, ha rajtam volt. Álmomban. Soha nem vásároltam magamnak farmerdzsekit. Később ajándékba kaptam egyet, de nagyon ritkán viselem. Hogy miért? Rosszul vagyok a boltokban heverő farmerhegyek látványától. Micsoda ellehetetlenítése a számunkra valaha szent dolgoknak! Ritkán vásárolok dzsinszet, hogy kommunista korszakom glóriáját szét ne morzsoljam. Ez a kapitalizmus teljesen elrontott bennünket. Legnagyobb élvezeteink egyikét, a nehezen megszerezhető dolgok örömét ragadta el.
Mit iszik a szovjet polgár? (1)
Az efféle kérdésre egyértelmű a válasz: mindent, s még ráadásul egy kis ezt-azt. Nálunk italnak számít bármely folyadék, amely bizonyos jellege folytán árnyalni képes a hétköznapok világát és ravaszul előcsalogatja a lélek rejtett rezdüléseit.
A szovjet polgár mindenek előtt autentikus italfogyasztó. Bizonyos mértékig és bizonyos okokból kifolyólag, vagy egyszerűen csak a tuvoska/cimborák kedvéért inni, tudjuk, nem valami nagy kunszt. El kell árulnom önöknek, hogy a valódi italozó – a szovjet polgár különösképpen – e körülményeken messze túl jár. A valódi szovjet italozó önmaga társaságában iszik, de ahogy a szemét kinyitja, és egyszerűen ok nélkül.
Vodka, sör, Trojnoj otkolony, vegyített Csipok – ők voltak a Szovjetunió legnépszerűbb italai. Most nyilván nem sok értelme volna elősorolni, hogy e hagyományos italokat hogyan és milyen mennyiségben szokás fogyasztani. Nálunk a hagyományos italokat kitartással és nagy mennyiségben szokás fogyasztani, egyébként náluk is, a különbség mindössze a címkékben illetve a kínálat bőségében rejlik. „Tágas szülőhazámban” a nem hivatalos italfajták különböző változatai igen széles palettát mutatnak. A szovjet polgár itt önnön sorsának kovácsa lett. Minekutána belátta, hogy az állami italkínálat igencsak szegényes, úgy döntött, saját lábára áll. Ekképp jelent meg az első alkoholszamizdat, szóbeli forgalomban, de ahhoz aztán mindenki szentül tartotta magát, abból bizony egy betű, egy gramm sem hibázott. Az alkoholmentesen épülő kommunizmus olyan, mintha valaki reklám nélkül akarná a kapitalizmust felvirágoztatni. Míg a kapitalista piacgazdaság mozgatórugója a reklám, mi más adná a kommunizmus dinamikáját, mint az alkohol? A lényeg az, hogy a szovjet állam elegendő nyersanyagot bocsátott polgárai rendelkezésére ahhoz, hogy igen gyorsan és igen olcsón zseniális italokat állíthassanak elő. És minthogy a választék rendkívül széles, épp azon morfondírozunk, melyikkel is kezdjük most a sort.
Kezdjük talán a sörrel. A mezei, szimpla sörözésnek bizony sok értelme nincs. Esetleg nagyritkán, legkedvesebb barátaink körében, egy taranka mellé (ez sózott szárított hal; a szovjet sörözők egytől egyig halszagúak.) Sokkal építőbb jellegű foglalkozásnak bizonyul a sört valami mellé inni, ilyenkor világosabb színekben pompázik a jövő és az ember szinte szárnyra kap.
Hallották már a Jors hírét? A Szovjetunió egyik legnépszerűbb itala. Szóval a Szovjetunióban vodkával vegyíteni a sört annyi, mint más helyeken a sózás. A klasszikus Jors arányai fél liter sör-fél deci vodka, ez amolyan superstrong sört eredményez. Az arányok azonban különböző tényezők (klimatikus, pszichoszomatikus, ideologikus stb.) függvényében változhatnak, igen gyakori például a negyed liter-negyed liter változat.
Álljon itt az ínyencek kedvéért néhány konkrét recept. A Rembrandt például (más nevén Megjöttek a fejesek): a vodkát olymódon kell a sörbe tölteni, hogy ne keveredjen vele össze. Ha a vodka csendesen leereszkedik a pohár aljára anélkül, hogy zavarossá válna, akkor az egy Eredeti Rembrandt, ha ez nem jön be, akkor a keverék Hamis Rembrandt lesz. Fél deci vodka két deci sörrel Korai Rembrandtot eredményez, két deci vodka és egy deci sör keveréke azonban már Kései Rembrandt.
Nem árt, ha ismeri az ember a Be a medve a barlangba technikáját. A technika meglehetősen egyszerű: a korsót színültig töltjük sörrel, és kis kortyokban iszogatjuk. Minden korty után a hiányzó sört vodkával pótoljuk. Az eljárást mindaddig alkalmazzuk, míg a korsóban lévő sör helyét teljesen átveszi a vodka. A Ki a medve a barlangból ugyanez, csak az italokat megcseréljük. Jó tudni a Vodoláz technikáról is, ez a következők szerint áll össze: korsó sörünkbe kis pohár vodkát süllyesztünk, talpon, nem kell a poharat szájára fordítani. A korsó tartalmát egyből kell lehajtani, mégpedig úgy, hogy utolsónak a vodkát kortyoljuk ki belőle. Ahogy a szovjet szólás járja: olyan a sör vodka nélkül, mint a lagzi zene nélkül. Persze a Csipokról sem kell megfeledkezni. Ez is egy Jors, vodkás sör, mely esetében tenyerünkkel lefödjük a folyadékot tartalmazó korsót, és a térdünkhöz csapjuk, a keverék „gázosítása” kedvéért. A keletkező habot egyhajtásra kiisszuk. Ne tudják meg, milyen hatása van.
Ilyen jellegű keverékek vodka és bor vegyítésével is készülnek, például a Csók összes típusa (Az utolsó csók, Szerelemtelen csók, Inessa Armand, stb.), ehhez fél deci vodkát és fél deci vörösbort töltünk össze. Csakhogy ezek a kombinációk szűkebb körben használatosak, a szovjet folklór is úgy tartja: vodka sörrel kész gyönyör, vodka borral meggyötör.
A Szamagonról sokat beszélni nem érdemes. Ennek népszerűsége már rég átlépte a Szovjetunió határait. Hagyományos ital, gyakorlatilag bármiből elkészíthetjük. Bender szavajárása szerint: „még taburetből is, errefelé sokan kedvelik a taburetovkát.” Feltétlenül szólnunk kell azonban azokról az alkoholtartalmú italokról, amelyeket nem kifejezetten a szakboltokban vásárolt annakidején az ember. Az üzemanyag beszerzését a szovjet polgár egyrészt hagyományos boltokban, vagyis szakboltokban, másrészt a Galantéria, Aptéka (Gyógyszertár) feliratú, vagy vegyszereket forgalmazó boltokban hajthatta végre. Az ember már óvodáskorban hallotta a Trojnoj otkolony (eredetileg eau de Cologne) hírét, a vodka után ez volt a legelterjedtebb ital, lévén, hogy igen olcsón vesztegették (94 kopejkáért), 64 százalék alkoholt és három-négy különféle aromát tartalmazott. Bizonyos italokat a parfüméria osztályba kellene besorolnunk – itt sorakoznának a parfümök, kozmetikumok, satöbbi – itt említhető a kölnivíztől elkezdve a köröm, haj és lábápoló szerekig szinte minden. További kategória a kémia, ide tartoznak az alkohol alapú a hígítószerek, oldószerek, ragasztók. E csoport jeles tagja például a fékfolyadék. Abból is különösen a repülőgépeken használatos fajta. Tulajdonképpen az ital neve is ez volt: Tormoz (fék). Fontos alosztály volt az aptéka, itt szinte minden folyadék ugyanis alkohol alapú. A szovjet polgár jelmondata szerint iható minden, ami ég. És ott volt még a krém kategóriába tartozó anyagokat tartalmazó italok csapata: fogkrémmel, cipőkrémmel kevert alkohol, ám itt a termék előállítása némi előkészítést szükségeltetett. Ezek a kategóriák általában használatosak voltak a Szovjetunióban, de virágkorukat mindenképp a nehéz időszakokban élték, legszebb termésük a gorbacsovi szesztilalom idején hozták. Ebben a korszakban a szovjet nép az alkoholtartalmú italok gyártása terén művészi magaslatokat hódított meg.
A koktélok kapcsán meg kell még említenünk, hogy a Szovjetunióban általában a két összetevőből álló és rendkívül erős változatokat kedvelték igazán. A Jors mellett híres volt még az Északi hajnal, ez vodkából és pezsgőből készült, a Haragos medve, konyakból és vodkából, a Fehér halál szeszből és vízből, a Csjornoburka, szeszből és sörből, és persze a Bloody Mary. A három összetevős koktélok sorában említhetnénk a Rozsdás szeget, ebbe vodka, édes bor és pezsgő jár. A gyenge, rafinált koktéloknak általában tisztelete sem és keletje sem volt. Ezeket inkább a finnyás értelmiséghez volt szokás társítani. Ezeknél a legsilányabb pótlék, aceton, ragasztó, rovarirtó is kívánatosabbnak, eredetibbnek tűnt.
Helytelen volna részemről elhallgatni azt, hogy a Szovjet italok e dísztablóján – el sem hiszik majd nekem – a tea is szerepel. Nyilván nem akármilyen formában. A Szovjetunióban valóban igen sok teát fogyasztanak, csakhogy a nagy repülések szférájába való belépéshez azt a teát megfelelő módon kell elkészíteni. Az eredmény neve Csifir. Elkészítéséhez forralt víz szükséges, erre szórjuk, meglehetős nagy mennyiségben, a teafüvet, majd lefedjük és megvárjuk, amíg a fű leülepszik. Figyelem: semmiképp se kavarjuk meg! Az infúzió tíz perc múlva kész. Elvileg azonnal iható, egyetlen pohárból, mely kézről kézre jár. Kis kortyokkal kell inni, feltétlenül üres gyomorra. Hatásáról mit mondhatnék mást, mint hogy a Csifir hagyományos börtönital, a fiúk az mesélik, egy adaggal akár négy méteres falon is átszökik az ember.
„És azonnal meg is ittam.”
Vasile Ernu
Született Szovjetunióban
Tartalomjegyzék
Születet Szovjetunióban. Bevezető helyett
Pionír forever
Első dzsinszem
Vakáció, édes tábor
Zsvacika
Buratino, Nemtudomka, Süni a ködben … avagy a szép, szelíd idők
Miből derül ki, hogy valaki a hetvenes években született Szovjetunióban?
Korunk hősei
Komunalka (I)
Szteklopunkt avagy mire jó egy rubel?
Stirlitz, a szovjet James Bond
Uljanov, Lenin vagy egyszerűen Iljics
Jawa
A forradalmár szeretője
Szex a Szovjetunióban (I)
Fanny Kaplan
Suli, politikai nevelés és egyéb elfoglaltságok
1961 április 12: Poehali
Reklám és Propaganda a Szovjetunióban
Sztilijaga
Mit iszik a szovjet polgár? (I)
A nyolcvanas évek: felvonulás és gyászmenet
Pavel Korcsagin avagy miért szerettem Buharint
KVN – a vidámak és élelmesek klubja
Gorbacsov, a fura Dzsenszek aki a Peresztrojkát fújja
Az alkoholellenes ukáz
Mit iszik a szovjet polgár? (II)
Sakk – Matt
Csipajev
Mosfilm
A tárgyak szovjet kalandja
A szovjet óvszer
Szex a Szovjetunióban (II)
Földrajzlecke
Tánc a Szovjetunióban
A napi zene és a szovjet rock
Hruscsov vidám olvadása
Óda a szovjet tualethez
A szovjet tudomány a végzetes tojások és a kutyaszív között
Május kilencedike, a Győzelem Napja
Majovka több mint Május elseje
Homukusz, politruk, dizidens és értelmiségi
Arljonok & Zarnica és egyéb szórakozások
A kuhne és az ocseredi között
A szovjet zsidóprobléma
A szovjet vicc, a világ legjobb vicce
Szállóigék
Kedvenc hősöm, Osztap Bender
Komunalka (I)
Kremlinológusok
Puccs
Mi a teendő?
U.I.
Utószó. Szovjet nosztalgiák (Sorin Antohi)
CV – Szovjetunió |
